Amikor a 2013-as Pikes Peak nemzetközi hegyi felfutó verseny előtt a Peugeot esélyeiről kérdezték az aktuális csúcstartó – a hegyet centiről-centire ismerő – Rhys Millent, az új-zélandi pilóta higgadtan csak annyit mondott: „Verhetetlenek. Ha jó napjuk lesz vasárnap, olyan időt fognak futni, amit soha senki nem tud majd megdönteni.”

Ez utóbbiban részben tévedett a veterán autóversenyző – erről majd később  szólunk –, abban viszont igaza volt, hogy Sebastien Loeb és a Peugeot 208 T16 nem egyszerűen megdöntötte a fennálló rekordot, még csak nem is új fejezetet nyitott a verseny akkor 97 éves történetében: a francia pilóta és a francia autó párosa mintha a fizika törvényeit is legyőzte volna a 20 kilométeres futam során.

De kanyarodjunk vissza a történet kezdetéhez. 2013 nem ígérkezett vidám évnek a Peugeot Sport életében. A márka Le Mans-i versenyprogramjának lezárásával úgy tűnt, légüres térbe kerülnek. Bruno Famin igazgatónak azonban volt egy mentőötlete – vakmerő és kivitelezhetetlennek tűnő, de az élet mindig azt bizonyítja, hogy a kényszerhelyzet szárnyakat ad az embernek. Bekopogott a márka élére frissen kinevezett Maxime Picat irodájába, és csak annyit mondott: induljunk a Pikes Peak-en.

A versenyt különösen relevánssá tette a Peugeot számára, hogy 1988-ban és 1989-ben a Peugeot 405 Turbo 16 abszolút elsőként jöhetett le a nap végén a hegyről. Ha sikerülne megismételni ezt a kettős diadalt, azzal visszahelyezhetnék a Peugeot márkát a motorsport térképére.

Famin tehát két dolgot mutatott meg Picat-nak: az Ari Vatanen 1988-as győzelmét dokumentáló, többszörösen díjnyertes, Climb Dance című rövidfilmet, valamint azokat a skicceket, amelyeket kérésére Gilles Vidal formatervezési igazgató és csapata rohamtempóban készített el. Terveik szerint a frissen bemutatott Peugeot 208 megfelelően átalakítva tökéletes alap lehetne a versenyautóhoz – az pedig tökéletes eszköz a marketing osztály számára, hogy komoly vásárlói érdeklődéssel indítsák a modell eladásait.

A márkaigazgatót könnyű volt meggyőzni, így már csak egyetlen dolog állt a Peugeot és a siker között: az idő. Mindössze néhány hónap volt ugyanis hátra a 2013-as versenyig, amire a nulláról kellett kifejleszteniük egy ütőképes versenyautót. Volt még egy apróság is, ám ezzel ezen a ponton nem foglalkoztak – előbb legyen kész az autó. Kész is lett.

Bruno Faminnek négy hónap és egy tucat ember elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megépítsék minden idők egyik legütőképesebb, legfélelmetesebb versenyautóját, a Peugeot 208 T16-ost. A 3,2 literes, V6-os középmotorral szerelt, 875 kilós autó minden egyes kilogrammját egy lóerő mozgatta, az aerodinamikai csomag pedig ugyanúgy a frissen véget ért Le Mans-i versenyprogramból származott, mint a futómű, a kormánymű és a fékrendszer.

Ahogy az imént említett Millen fogalmazott: a 208 T16 nem volt más, mint egy összkerékhajtású F1-es rakéta, amely 1,8 másodperc alatt katapultált 100 km/órára, három másodperccel később már 200-zal száguldott, és innen alig több mint két további másodperc kellett ahhoz, hogy a motor 241 km/óránál leszabályozzon.

Már csak egy igazán rátermett pilótára volt szüksége a Peugeotnak. A Le Mans-i program révén kiváló versenyzők álltak a márka rendelkezésére, ám ide speciális képességekre, és persze közismert névre volt szükség: végtére is mindent egyetlen lapra tettek fel a Pikes Peak-i indulnásnál. Egyszer kellett győzniük, de annak hatalmasat kellett szólnia. A választ a Red Bull hozta meg: kölcsönadták a Peugeot-nak sztárpilótájukat, a kilencszeres rali világbajnok Sébastien Loeböt.

Az autóversenyzés történetében talán soha nem volt még ilyen szerencsés a csillagok együttállása – mégis, aki kicsit is ismeri a Pikes Peaket, tudja, hogy a tudás és a technika ide kevés. Elég a legapróbb tévesztés, és szó szerint az életével játszik a versenyző, ráadásul a meredeken emelkedő pályán kanyarról kanyarra csökken a levegő oxigénszintje, és azzal együtt a motorteljesítmény.

A Peugeot Sport mérnökei mindent kielemeztek, és előálltak egy számmal: ha minden tökéletesen sikerül, a 208 T16 8 perc 15 másodperc alatt tudja megtenni a 19,99 kilométeres távot. Ezzel több mint másfél percet vertek volna rá az akkori, 9 perc  46 másodperces rekordra. Mindenkit fűtött a hév, hogy ne csak győzzenek, de legendává váljanak – ugyanakkor tudták, hogy elég egy homokszem a gépezetben, és mindennek vége. Ahogy Loeb később elmondta: „Amint vártam a rajtra, azon tűnődtem, adjak bele apait-anyait, vagy vegyem inkább biztonságosra.”

A választ ma már tudjuk. Loeb 140 km/óra átlagsebességet futott a kanyargós pályán, és amikor áthaladt a célon, a stopper 8 perc 13,88 másodpercet mutatott – több mint egy másodperccel jobb időt, mint ami a mérnökök szerint fizikailag lehetséges volt. A sors fintora, hogy Rhys Millen fantasztikus formában volt abban az évben: 44 másodperccel futott jobb időt korábbi rekordjánál – ám ez sem volt elég ahhoz, hogy akár csak megközelítse Loeb felfoghatatlan idejét.

2018-ban egy másik francia pilóta nem egészen tizenhét másodperccel gyorsabb időt futott Loebnél, a kihívó azonban villanyautóval versenyzett, amelynek teljesítményét nem befolyásolta a tengerszint feletti magasság növekedésével együttjáró oxigénhiány. A dicsőség és a hírnév tehát örökké a  Peugeot-é marad, hiszen a márka négy hónap alatt képes volt a semmiből nem csak a világ csúcsára emelkedni, de messze meg is haladni azt.