Az 1930-as években a nyugati világ az aerodinamika lázában égett. A nagysebességű lokomotívok, a Streamlinerek tervezői maradandót alkottak, látásmódjuk forradalmasította az ipari formatervezés világát. Először az autóiparban, majd idővel az építészetben, sőt, a használati tárgyak dizájnjában is megjelentek a sebességnek, a lendületnek, a légáramlatok dinamikájának testet kölcsönző formák.

A Peugeot dizájnereit nem éri felkészületlenül az új kihívás, Európában elsőként készülnek el a kor szellemének tökéletesen megfelelő tervekkel. Van azonban egy probléma: az új világdivat nem vette figyelembe a márka hagyományos modellciklusait. Alig másfél év telt el azóta, hogy a márka bemutatta új generációs csúcsmodelljét, a Peugeot 601-est, majd néhány hónapra rá annak valamivel kisebb változatát, a hat helyett négyhengeres motorokkal szerelt 401-est.

Ezek a húszas évek klasszikus dizájnjának aktualizált, lágyabb ívekkel megrajzolt karosszériáját kapták, és bár műszakilag nem voltak előremutató konstrukciók, örökké emlékezetesek maradnak innovatív, nyitható keménytetős kabrió verziójuknak: az Eclipse változatnak köszönhetően. (A Peugeot valójában csak a 401-est kínálta Eclipse tetővel, de a szerkezet konstruktőrei, Georges Paulin és Marcel Pourtout később saját szakállukra – és ügyfeleik örömére – az impozánsabb 601-es jó néhány példányát is átalakították.)

Az alulmotorizált 601-es a várakozások alatt teljesített a piacon, a Peugeot 401-es – a későbbi, legendás modellszéria első képviselője – azonban jól fogyott, és tisztes karrier ígéretét hordozta.

A Peugeot vezetősége nehéz döntés előtt állt: hagyjon veszni egy friss konstrukciót, és vele a fejlesztés megtérülésének a lehetőségét, vagy halassza el néhány évvel a Peugeot 402-es bevezetését, kockáztatva, hogy a versenytársak megelőzik az innovatív modellt a piacon. Az igazgatóság kompromisszumos megoldást választott: a 401-es és a 601-es közös műszaki alapjait hasznosítva csökkentette a költségeket, és a két típus közös utódaként prezentálta a 402-est – a lenyűgözően modern formaterv és az akár ötméteres hossz a nagyautók szegmensében is izgalmas alternatívává tette az új modellt.

Hogy hab is jusson a tortára, átmentették a futurisztikus modellbe az Eclipse tetőszerkezetet. A 402-es kívánatos volt és megfizethető, és ezzel a két előnyével valósággal letarolta a piacot. Öt évvel később, a második világháború kitörésekor töretlenül sikeres modellként szűnt meg a gyártása egyik napról a másikra.

Az első békeévekben a Peugeot a kisebb modellekre összpontosított, miközben szorosan nyomon követte a fizetőképes kereslet alakulását, hogy azonnal léphessen, amint eljön az idő. Pontosan húsz évvel a 402-es világpremierje után, 1955-ben aztán a piac megérett a visszatérésre. A Peugeot 403-as apró, de annál fontosabb műszaki finomságokkal és a kor egyik legnagyobb formatervezője: Sergio „Pinin” Farina által megrajzolt, modern karosszériával hódított. A Peugeot zseniális döntése volt a 403-as pozicionálása: felismerték, hogy a háború előtti évekből visszamaradt piaci szegmensek között kellően nagy a távolság ahhoz, hogy egy, méretben és árban megfelelően pozicionált modellel a konkurensek kisautóitól és nagyautóitól egyaránt nagy számban hódíthatnak el vevőket. A számítások helyesnek bizonyultak, a modern középkategóriát gyakorlatilag egy személyben megteremtő Peugeot 403 több mint egymillió vásárlót győzött meg a gyártás bő egy évtizede alatt.

Mindezt úgy, hogy a modell pályafutásának delén, 1960-ban bemutatkozott a Peugeot 404-es, egy minden szempontból vonzóbb, frissebb, progresszívebb modell. A francia gyár egyedülálló stratégiája minden versenytársnál szélesebb választékot biztosított: a kiváló konstrukciójú 403-as továbbra is remek választás volt a költségtudatos ügyfelek számára, a 404-est pedig akkor is vették volna, mint a cukrot, ha a Peugeot egyetlen centime-et sem költ a gyönyörű modell reklámozására. A modellpaletta sajátos kialakítása jelentős erőforrásokat szabadított fel a Peugeot számára, hiszen a megfizethetővé vált 403-assal a márka időt nyert arra, hogy egy valóban ütőképes modellel: a 204-essel szerezhesse vissza vezető pozícióját a kisautók piacán.

A szívességet, amelyet a 403-as tett ezzel a márkának, a 405-ös megkésett bevezetésekor kapta vissza a Peugeot középkategóriás modellsorozata. A 305-ös és az 505-ös vállvetve tartották a frontot addig, amíg el nem készült közös utódjuk: a 405-ös. Az 1988-ban Európai Év Autója címmel elismert modell a szögletes formavilágú Peugeot rövid, ám annál nagyobb jelentőségű korszakának legkiforrottabb stílusú tagja volt, és annak ellenére a márka történetének egyik legsikeresebb, és messze leghosszabban gyártott tagja, hogy karosszériakínálatát radikálisan leegyszerűsítették.

Szedán mellett csak kombiként kínálták, ráadásul az utóbbinál a korábban bevált trükköt: a nyújtott tengelytávolságot sem alkalmazták. Kabrió egyáltalán nem készült az autóból, és kupé is csak fél tucat – ezek egytől egyig a Peugeot motorsport programjának emlékezetes példányai voltak, amelyek a Dakar-ralin és a Pikes Peak-i hegyi felfutó versenyen öregbítették a márka hírnevét, és – ahogy az ebben a műfajban lenni szokott – valójában nem sok közük volt a sorozatgyártású modellekhez.

A középkategóriás kupé vásárlásának lehetőségét 1996-ban teremtette meg ismét ügyfelei számára a Peugeot, amikor az ekkor már egy éve forgalmazott 406-os családját egy rendkívül elegáns kétajtóssal bővítette. A Pininfarina nem feledkezett meg régi, hűséges megbízójáról, és fennállása egyik legszebb formatervét készítette el számára. Amilyen harmonikus és időtlen volt a 406 Coupé, olyan megosztó és egyedi volt az utódja: a 407 Coupé, amely a különösen rövid farú szedán és a kombi után két évvel, 2006-ban váltotta a 406-ost. A középkategóriás újonc radikális karosszériája azonban rendkívüli erényeket rejtett. Egyrészt kifejezetten áramvonalas volt, másrészt modern szerkezeti felépítésének köszönhetően ez volt az első olyan Peugeot személyautó, amely maximális ötcsillagos minősítést ért el az Euro NCAP töréstesztjén, megteremtve ezzel a kiemelkedően biztonságos Peugeot személygépkocsik új hagyományát.

Amikor a Peugeot 407 pályafutása végére ért, átmenetileg a 400-as széria is félbeszakadt. Az 508-as a 400-as és 600-as modellcsaládok közös utódaként lépett színre, köztes méretével és igényes megoldásaival hathatósan elégítve ki a felsőbb kategóriás ügyfelek elvárásait is. A búcsú azonban nem szólt örökre: tizenegy évvel a 407-es után megszületett a Peugeot 408, amely – egyáltalán nem meglepő módon – ismét vadonatúj irányt jelöl ki a márka középkategóriás családja számára.

A klasszikus szedánok kényeztető kényelmét a kupék sportos eleganciájával és az emelt futóművű crossoverek magas üléshelyzetéből adódó aktív biztonságával és magabiztosságával társítja. A ma már legendaként emlegetett elődeihez hasonlóan megbolygatja a piaci viszonyokat, és páratlan ajánlatként erősíti meg a Peugeot márka pozícióját azon igényes vásárlók térképén, akik nem érik be a sablonos megoldásokkal.

Az autóipari formatervezés jóval fiatalabb szakma, mint az autóépítés. A belső égésű motorral szerelt járművek a korai években a lovaskocsik dizájnjához igazodtak: pőrén futottak, vagy a beszállás kényelméhez méretezett dobozt viseltek alvázukon. A hajtásláncok fejlődésével az erőforrás idővel felköltözött az első tengely fölé; ennek burkolata legalább annyira védte a motort a sérülésektől, mint a jármű környezetét a motortól.

A szó mai értelmében vett karosszériatervezés a harmincas években, az aerodinamika tudományának térnyerésével jelent meg. Ekkorra már a legegyszerűbb automobilok is jóval nagyobb sebességre voltak képesek, mint a lóvontatású kocsik, így a streamlining divatja, amelyet a kor technológiájának csúcsát képviselő vasút vezetett be a köztudatba, nem csak esztétikai, de praktikus okokból is meghonosodott az autóiparban.

A Peugeot-nál az első áramvonalasítási törekvések egybeestek a márka mai napig élő névadási tradíciójának a kezdetével. Az 1929-ben bevezetett 201-es típus tradicionális, szögletes dobozkarosszériája a gyártás szűk évtizedének végére lágy vonalakat, döntött felületeket, lekerekített éleket öltött magára. Innentől kezdve nem szerkesztették, hanem rajzolták az autókat.

A szakma új volt, a darabszámok pedig alacsonyak (legalábbis Európában), ezért a legtöbb autógyár ekkoriban még nem foglalkoztatott saját dizájnert. Fontos típusaik körvonalait karosszériaépítő műhelyek formatervezői álmodták meg, akik egyszerre több autógyártónak is dolgoztak.

Voltak azonban kivételek: a párizsi Émile Darl’mat egy Peugeot kereskedés tulajdonosaként kapott kedvet a formatervezéshez. Eleinte saját műhelyében alakította át ügyfelei Peugeot-it, majd munkásságára a gyár is felfigyelt, és a harmincas évek végétől kezdve már a cég központi gyártóüzemében készültek az általa tervezett kupék és kabriók. Legismertebb munkája a Peugeot 302 vázát és futóművét a 402 motorjával társító roadster. Ha hivatalosan nem is állt a márka alkalmazásában, minden egyéb szempontból őt tekinthetjük a márka első sztár-dizájnerének, aki egészen az ötvenes évekig folytatta áldásos és igen kreatív tevékenységét.

A hetvenes években kiemelt figyelem kezdett irányulni az utasok biztonságára. Megjelentek az első biztonsági utascellák, gyűrődőzónákkal és energiaelvezető elemekkel szerelték fel az autókat: az autóipari formatervezés olyan multidiszciplináris, integrált műfajjá vált, amelyet már nem lehetett egyszerű méretadatok meghatározásával kiszervezni.

A külső stúdiók lassan tanácsadóvá minősültek át, a gyár saját tervező mérnökei pedig mind nagyobb alkotói szabadságot kaptak. A kulcsszó a ’lassan’: az első Peugeot modell, amelyet teljes egészében házon belül terveztek, az 1985-ben bemutatott 309-es volt, az 1982-es Peugeot VERA Plus aerodinamikai tanulmányautó sorozatgyártásra egyszerűsített változata.

A saját tervezésű autók sikerével párhuzamosan a világ a Peugeot dizájnereit is kezdte név szerint megismerni. A sort Gerard Welter indította, aki a Peugeot 205 (1985) formatervével írta be magát a történelemkönyvekbe, de a jóval későbbi Peugeot 407 (2003) is az ő nevéhez köthető. A két modell között eltelt húsz év (a dátumok nem a dizájn véglegesítését, hanem a típusok piaci bevezetését jelölik) alatt minden részletében átalakult a márka formanyelve, ami nem kis részben Laurent Rossinak köszönhető. Ő volt az, aki a Peugeot 405 szigorúan geometrikus vonalait ívekké finomította a Peugeot 406 szedánban (1995), előkészítve a szögleteket hírből sem ismerő 407-es későbbi belépőjét.

Laurent Rossi ízlése olyan meghatározónak bizonyult a márka életében, hogy az első generációs Peugeot 5008 (2009), amelynek tervezésében Keith Ryder oldalán vett részt, sok részletében inkább idézi Rossi eredeti mesterművét, mint a korabeli Peugeot-kat. Utóbbiakat elsősorban annak a Jérôme Gallix-nak köszönhetjük, aki Weltert váltotta a Peugeot formatervezési részlegének élén, és aki olyan korszakalkotó típusokat alkotott, mint a Peugeot RCZ (2010) vagy az első generációs Peugeot 508 (2011). Legnagyobb ívű projektje, a Peugeot 608 sajnos nem valósulhatott meg: a hatalmas presztízslimuzint elsodorta a 2008-as gazdasági világválság, és vele távozott Gallix is.

Az autóipari formatervezők ekkortájt léptek elő elvont és rejtőzködő művészekből ünnepelt sztárokká, a Gallix utódjául kinevezett Gilles Vidal pedig tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre. Nevéhez számtalan jövőbe mutató koncepciójármű fűződik, ám ennél is fontosabb, hogy egyetlen évtized leforgása alatt teljes következetességgel alakította át a Peugeot arculatát.

A Peugeot jelene minden szálon az ő nevéhez fűződik – a márka jövőjét viszont már Matthias Hossann alakítja. A negyven éves tervező hét éve dolgozik a márkánál, ahol a szakma minden területén bizonyított, pályája meredeken ívelt a második generációs Peugeot Partner tárgyilagosságától a Peugeot e-Legend tanulmányautó ünnepelt szépségéig. Hogy az ő vezetése alatt milyen új kalandok várnak a márkára, ma még csak a beavatott kevesek tudhatják, egy dolog azonban biztos: ahogy Émile Darl’mattól fogva mindig, most is a lehető legjobb kézben van a Peugeot jövője.