A hetvenes évek elejére visszatért a csúcsra a Peugeot. Huszonöt év alatt újraépítették a második világháborúban szétzilált modellkínálatot, a cég technológiai és pénzügyi szempontból egyaránt sikeresnek és stabilnak számított. Ideje volt új távlatok felé nyitni, ezért az 1971-ben útjára indított ’J’ fejlesztési program egy igazán különleges, középkategóriás modell megvalósítását célozta meg – egy olyan autóét, amellyel európai exportpiacain is tarolhat a márka.

A tervezők feladatát nehezítette, hogy ennek az új típusnak egyszerre két modellt kellett kiváltania: egyrészt a rendkívül népszerű, de ekkor már pályája delén túl járó Peugeot 404-est, másrészt a viszonylag fiatal, de kompromisszumos megoldásokat alkalmazó, eleve átmeneti megoldásnak szánt Peugeot 304-est.

A Peugeot mérnökei nem takarékoskodtak a műszaki sziporkákkal. Az elsőkerék-hajtás, a független kerékfelfüggesztés és a modern motorok mellett kiemelt figyelmet szenteltek a leendő autó utasvédelmi képességeinek. Hogy milyen lehetett volna a későbbi szériamodell, azt viszonylag pontosan érzékelteti az 1974-ben bemutatott Peugeot VSS (Véhicule Synthèse Sécurité) koncepciójármű. Ez minden korábbinál hatékonyabb védelmet kínált az oldalirányú, illetve félátfedéses frontális ütközések ellen, a vázszerkezetbe integrált energiaelnyelő elemekkel felszerelt prototípus évekkel előzte meg a korát.

A cégvezetésnek azonban több aggálya is támadt az autóval szemben. Magasnak találták a költségeket, de ennél is nagyobb baj volt, hogy egyszerűen túl jó volt a konstrukció – attól féltek, hogy a modell jelentős forgalmat rabolhat el az 504-estől. Az ekkor már J23 néven futó projektnek mégsem ez, hanem a Peugeot fejlődése vetett véget: a PSA csoport megalakítása miatt felborultak az addigi prioritások.

A cég minden szabad erőforrását a munkahelyek megmentésére fordította (tegyük hozzá, sikeresen), a tervezőknek pedig kiadták az utasítást: találjanak egy gazdaságosabb megoldást a 304 és a 404 közös utódlására.

Mivel a J23 gyártásához eddigre már a szerszámokat is elkészítették, formai szempontból amit csak lehetett, átmentettek a projektből.  Bár a vonalakat a neves Pininfarina fésülte harmonikusra, az alapvető arányokért és stíluselemekért a Peugeot akkori főtervezője, Paul Bouvot, valamint a későbbi Peugeot 205 szülőatyja, Gérard Welter feleltek. Az utasteret és a műszerfalat egy nem kevésbé zseniális alkotó, Paul Bracq jegyezte.

A végleges autó dimenzióit és műszaki paramétereit tekintve szinte tökéletesen töltötte ki a 304-es és az 504-es közötti teret, ezért a szaksajtó és a nagyközönség egyaránt arra számított, hogy a Peugeot névadási hagyományait követve 405-ös néven kerül forgalomba. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor az újdonság Peugeot 305-ként mutatkozott be. Ennek az egyik oka az volt, hogy a Peugeot ekkor még nem adta fel egy, az 504-esnél kisebb, de hátsókerék-hajtású presztízsmodell fejlesztésére vonatkozó terveit – az akkori elképzelések szerint ez lett volna a 405-ös.

Ugyanakkor egy percig sem tagadták, hogy a modern, takarékos motorok, az elöl MacPherson rugóstagokat, hátul helytakarékos csatolt hosszlengőkarokat alkalmazó, független felfüggesztés, valamint a valamivel szélesebb és hosszabb padló mind a 304-es hagyatéka volt. Ennek tágasabb, csinosabb verziója volt tehát a 305-ös, amely bónuszként megkapta a VSS kísérleti jármű biztonsági megoldásait is.

Az már a Peugeot mérnökeinek a szakértelmét dicséri, hogy az így létrehozott öszvér (gyári kódján D4) az összes donortól azok legjobb tulajdonságait örökölte meg, és ezt a vásárlók is így látták: a 305-ös iránt forgalmazása első percétől kezdve erős (és ami ennél is fontosabb, stabil) kereslet mutatkozott, már 1978-ban a francia piac harmadik legnépszerűbb típusaként jegyezték. A szükségből született 305-ös fordulópontnak bizonyult a Peugeot életében.

A J23-as projekt formai javaslatai között egy kupé is szerepelt, ez azonban 305-ösként soha nem került gyártásba. Készült viszont a szedán mellett ötajtós kombi, valamint annak átalakításával háromajtós furgon is. Ezek a variánsok kétségtelenül hozzájárultak a modellcsalád sikeréhez, fontosabb volt azonban a gyártás első évének végén bevezetett dízelmotor, amely vásárlók százezrei számára tette elviselhetőbbé át az olajválság éveit.

Még jobb lett a helyzet 1982-ben, amikor új generációs benzin- és dízelmotorokkal erősítették meg a 305-ös pozícióit. Különösen az utóbbiak hoztak érdemi előrelépést: könnyebbek, erősebbek és finomabb járásúak voltak, mint a korai dízelek, előnyeiket pedig új, ötfokozatú sebességváltó tette még hangsúlyosabbá.

Kevésbé ment szenzációszámba a „sportos” modellváltozat – nem véletlen az idézőjel, hiszen az 1984-ben bevezetett 305GTX 1,9 literes, 105 lóerős benzinmotorja nyomokban sem hozta azt a dinamikát, amit a látványos matricázás, a hátsó légterelő és a könnyűfém keréktárcsák ígértek. Cserébe viszont kombi karosszériával is elérhető volt a GTX. A nyolcvanas évek elején még komoly tervei voltak a 305-össel a Peugeot-nak.

A VERA (Véhicule Économe de Recherche Appliquée, azaz alkalmazott gazdaságos kísérleti gépkocsi) projektre a hálás utókor a modern autóipar egyik első átfogó aerodinamikai kísérleteként emlékszik vissza, a kortárs fogyasztók fantáziáját azonban nem mozgatta meg az elképzelés – a projekt során szerzett tapasztalatok végül a későbbi Peugeot 309 formavilágában öltöttek testet.

A Peugeot 305 végül tisztes pályát futott be, tizenegy év alatt 1,7 millió példányban talált gazdára.

Ezzel biztos hátteret nyújtott és időt nyert a márkának ahhoz, hogy kapkodás nélkül fejleszthessék ki utódját, amely – és ennél talán nem is kell szebb elismerés – végül azon a néven került piacra, amelyet eredetileg a 305-ösnek kellett volna megkapnia. Ma már tudjuk, hogy a Peugeot 405-ös a mennybe ment, a 305-ösről viszont jóformán nyugdíjazása másnapján megfeledkezett a piac.

A márka szürke eminenciását ma sem emlegetik a Peugeot legemlékezetesebb típusai között, ám megérdemli, hogy negyvenötödik születésnapján fejet hajtsunk emléke előtt, hiszen rajta keresztül jutott el a Peugeot fennállásának egyik legizgalmasabb, legprogresszívebb korszakába, a sikerekben bővelkedő kilencvenes évekbe, megalapozva a márka máig tartó fejlődését.

Az 1930-as években a nyugati világ az aerodinamika lázában égett. A nagysebességű lokomotívok, a Streamlinerek tervezői maradandót alkottak, látásmódjuk forradalmasította az ipari formatervezés világát. Először az autóiparban, majd idővel az építészetben, sőt, a használati tárgyak dizájnjában is megjelentek a sebességnek, a lendületnek, a légáramlatok dinamikájának testet kölcsönző formák.

A Peugeot dizájnereit nem éri felkészületlenül az új kihívás, Európában elsőként készülnek el a kor szellemének tökéletesen megfelelő tervekkel. Van azonban egy probléma: az új világdivat nem vette figyelembe a márka hagyományos modellciklusait. Alig másfél év telt el azóta, hogy a márka bemutatta új generációs csúcsmodelljét, a Peugeot 601-est, majd néhány hónapra rá annak valamivel kisebb változatát, a hat helyett négyhengeres motorokkal szerelt 401-est.

Ezek a húszas évek klasszikus dizájnjának aktualizált, lágyabb ívekkel megrajzolt karosszériáját kapták, és bár műszakilag nem voltak előremutató konstrukciók, örökké emlékezetesek maradnak innovatív, nyitható keménytetős kabrió verziójuknak: az Eclipse változatnak köszönhetően. (A Peugeot valójában csak a 401-est kínálta Eclipse tetővel, de a szerkezet konstruktőrei, Georges Paulin és Marcel Pourtout később saját szakállukra – és ügyfeleik örömére – az impozánsabb 601-es jó néhány példányát is átalakították.)

Az alulmotorizált 601-es a várakozások alatt teljesített a piacon, a Peugeot 401-es – a későbbi, legendás modellszéria első képviselője – azonban jól fogyott, és tisztes karrier ígéretét hordozta.

A Peugeot vezetősége nehéz döntés előtt állt: hagyjon veszni egy friss konstrukciót, és vele a fejlesztés megtérülésének a lehetőségét, vagy halassza el néhány évvel a Peugeot 402-es bevezetését, kockáztatva, hogy a versenytársak megelőzik az innovatív modellt a piacon. Az igazgatóság kompromisszumos megoldást választott: a 401-es és a 601-es közös műszaki alapjait hasznosítva csökkentette a költségeket, és a két típus közös utódaként prezentálta a 402-est – a lenyűgözően modern formaterv és az akár ötméteres hossz a nagyautók szegmensében is izgalmas alternatívává tette az új modellt.

Hogy hab is jusson a tortára, átmentették a futurisztikus modellbe az Eclipse tetőszerkezetet. A 402-es kívánatos volt és megfizethető, és ezzel a két előnyével valósággal letarolta a piacot. Öt évvel később, a második világháború kitörésekor töretlenül sikeres modellként szűnt meg a gyártása egyik napról a másikra.

Az első békeévekben a Peugeot a kisebb modellekre összpontosított, miközben szorosan nyomon követte a fizetőképes kereslet alakulását, hogy azonnal léphessen, amint eljön az idő. Pontosan húsz évvel a 402-es világpremierje után, 1955-ben aztán a piac megérett a visszatérésre. A Peugeot 403-as apró, de annál fontosabb műszaki finomságokkal és a kor egyik legnagyobb formatervezője: Sergio „Pinin” Farina által megrajzolt, modern karosszériával hódított. A Peugeot zseniális döntése volt a 403-as pozicionálása: felismerték, hogy a háború előtti évekből visszamaradt piaci szegmensek között kellően nagy a távolság ahhoz, hogy egy, méretben és árban megfelelően pozicionált modellel a konkurensek kisautóitól és nagyautóitól egyaránt nagy számban hódíthatnak el vevőket. A számítások helyesnek bizonyultak, a modern középkategóriát gyakorlatilag egy személyben megteremtő Peugeot 403 több mint egymillió vásárlót győzött meg a gyártás bő egy évtizede alatt.

Mindezt úgy, hogy a modell pályafutásának delén, 1960-ban bemutatkozott a Peugeot 404-es, egy minden szempontból vonzóbb, frissebb, progresszívebb modell. A francia gyár egyedülálló stratégiája minden versenytársnál szélesebb választékot biztosított: a kiváló konstrukciójú 403-as továbbra is remek választás volt a költségtudatos ügyfelek számára, a 404-est pedig akkor is vették volna, mint a cukrot, ha a Peugeot egyetlen centime-et sem költ a gyönyörű modell reklámozására. A modellpaletta sajátos kialakítása jelentős erőforrásokat szabadított fel a Peugeot számára, hiszen a megfizethetővé vált 403-assal a márka időt nyert arra, hogy egy valóban ütőképes modellel: a 204-essel szerezhesse vissza vezető pozícióját a kisautók piacán.

A szívességet, amelyet a 403-as tett ezzel a márkának, a 405-ös megkésett bevezetésekor kapta vissza a Peugeot középkategóriás modellsorozata. A 305-ös és az 505-ös vállvetve tartották a frontot addig, amíg el nem készült közös utódjuk: a 405-ös. Az 1988-ban Európai Év Autója címmel elismert modell a szögletes formavilágú Peugeot rövid, ám annál nagyobb jelentőségű korszakának legkiforrottabb stílusú tagja volt, és annak ellenére a márka történetének egyik legsikeresebb, és messze leghosszabban gyártott tagja, hogy karosszériakínálatát radikálisan leegyszerűsítették.

Szedán mellett csak kombiként kínálták, ráadásul az utóbbinál a korábban bevált trükköt: a nyújtott tengelytávolságot sem alkalmazták. Kabrió egyáltalán nem készült az autóból, és kupé is csak fél tucat – ezek egytől egyig a Peugeot motorsport programjának emlékezetes példányai voltak, amelyek a Dakar-ralin és a Pikes Peak-i hegyi felfutó versenyen öregbítették a márka hírnevét, és – ahogy az ebben a műfajban lenni szokott – valójában nem sok közük volt a sorozatgyártású modellekhez.

A középkategóriás kupé vásárlásának lehetőségét 1996-ban teremtette meg ismét ügyfelei számára a Peugeot, amikor az ekkor már egy éve forgalmazott 406-os családját egy rendkívül elegáns kétajtóssal bővítette. A Pininfarina nem feledkezett meg régi, hűséges megbízójáról, és fennállása egyik legszebb formatervét készítette el számára. Amilyen harmonikus és időtlen volt a 406 Coupé, olyan megosztó és egyedi volt az utódja: a 407 Coupé, amely a különösen rövid farú szedán és a kombi után két évvel, 2006-ban váltotta a 406-ost. A középkategóriás újonc radikális karosszériája azonban rendkívüli erényeket rejtett. Egyrészt kifejezetten áramvonalas volt, másrészt modern szerkezeti felépítésének köszönhetően ez volt az első olyan Peugeot személyautó, amely maximális ötcsillagos minősítést ért el az Euro NCAP töréstesztjén, megteremtve ezzel a kiemelkedően biztonságos Peugeot személygépkocsik új hagyományát.

Amikor a Peugeot 407 pályafutása végére ért, átmenetileg a 400-as széria is félbeszakadt. Az 508-as a 400-as és 600-as modellcsaládok közös utódaként lépett színre, köztes méretével és igényes megoldásaival hathatósan elégítve ki a felsőbb kategóriás ügyfelek elvárásait is. A búcsú azonban nem szólt örökre: tizenegy évvel a 407-es után megszületett a Peugeot 408, amely – egyáltalán nem meglepő módon – ismét vadonatúj irányt jelöl ki a márka középkategóriás családja számára.

A klasszikus szedánok kényeztető kényelmét a kupék sportos eleganciájával és az emelt futóművű crossoverek magas üléshelyzetéből adódó aktív biztonságával és magabiztosságával társítja. A ma már legendaként emlegetett elődeihez hasonlóan megbolygatja a piaci viszonyokat, és páratlan ajánlatként erősíti meg a Peugeot márka pozícióját azon igényes vásárlók térképén, akik nem érik be a sablonos megoldásokkal.